Transgrancanaria 2016.

2016.03.08 22:02

Előszó

Bő fél éve, amikor Lénárt Ágotával, a kiváló sportpszichológussal beszélgettem, azt mondta, álljak a futáshoz másként. Ne az érmekről, kupákról szóljonak a versenyek kizárólag, hiszen a futásaimmal mást is tudok adni az embereknek: erőt a mindennapokhoz, ahhoz, hogy megpróbáljanak más utakat járni és hinni önmagukban.

Miért is a TGC?

Igazából a tavalyi Lavaredo Ultra Trail után az amerikai Western States lett volna a célom, de a családi kupaktanácccsal úgy döntöttünk, még kicsik a srácok ahhoz, hogy hosszabb időre egyedül hagyjuk őket (ezt az egy hetet sem volt egyszerű megszervezni) és valami olyan versenyt keresek, ami nem jár túl sok távolmaradással és motivál. Sosem jártam még Spanyolországban sem, így nagyon vonzott a Transgrancanaria. Ugyan voltak beszámolók, amik alapján nagyon nehéz versenynek tűnt, de én azt gondoltam, sokkal ez sem lehet nehezebb, mint a Lavaredo. (Ha-ha-ha kis naív...)

Felkészülés

A tavalyi Spartathlon után csak terepen edzettem, a Zalai-dombságban. Persze a terepviszonyok némileg mások voltak a TGC-n, de ne siessünk előre…  Szóval szorgosan edzettünk Marcipánnal, a vizslámmal, ami nekem fantasztikus érzés, plusz 1-2 túrafutást teljesítettünk a Mátrában, Börzsönyben. Szintén a felkészülés része volt 2 angliai és egy trieszti 50 km körüli terepverseny.  Ezek szépen is sikerültek, de utólag nem sok közük volt a TGC-hoz.

Verseny előtt

A verseny előtti napok tényleg a töltődéssel teltek, aludtunk, kirándultunk. A hazai télből nagyon jó volt a nyárba csöppenni hirtelen. A hatalmas kaktuszok, pálmák, az óceánparti kis falvak teljesen elvarázsoltak. A gyerekekkel is tudtunk beszélni minden nap, nyugodt voltam miattuk, a barátnőm, szüleim, Gyuri anyukája tartották otthon a frontot. Bekk Csabi barátom pedig minden nap megfuttatta Marcipánt és küldte róla a képeket.  A pályába is bele tudtam nézni: volt, hogy Gyuri futott rajta és kísértem, sőt egy kis szakaszt futottam is rajta, nagyon vártam a versenyt.

A verseny

Helyi idő szerint este 11-kor rajtoltunk a sziget északi részén lévő halászfaluból, ahonnan 125 km várt ránk Gran Canaria déli tengerpartjáig. Fergeteges hangulat volt a rajban és hatalmas tömeg. 2 rajzóna volt, 20 órán belül és kívül. Beálltam a 20 órán túliak közepébe.

 

 A városból egy rövid aszfaltos szakasz után elindultunk az első hegyre. Az első 10 km-en 1200 m szintemelkedés... Úgy tűnt jó zónába kerültem. Teljesen jóleső tempóban kaptattunk fölfelé. Csodálatos látvány volt a gerincen felkígyózó fejlámpák sora. Majd 2 óra mászás után felértünk az első frissítőpontra Tamadaba-ba. Megfogadtam, hogy szép nyugodtan frissítek, van idő, így is volt. Ettem egy kis banánt, feltöltöttem 2 kulacsot és indultam lefelé. Tartottam a lejtőtől, hogy elsodornak, de nem is nagyon előzött senki, én is jól futottam lefelé, bár igyekeztem óvatosan, hogy ne csapjam szét a combjaimat. A lejtőkön nekem nagyon sokat segít a bot, sokkal bátrabban futok vele.

Amire eddig nem tudtam felkészülni: órákon át csak fel és utána 1 órát lefelé futni. Tudtam, hogy az izmaim reklamálni fognak, óvatos voltam. Bő 9 km lejtő után elértük a második frissítőpontot és nekivágtunk a második hosszú emelkedőnek, itt 13 kilométerünk volt, bő 600 méter szintemelkedésre. Ennek a végén volt az első olyan pont, ahol találkoztam Gyurival. Mivel nehezen volt kiszámítható mikor érek oda, megbeszéltük, hogy telefonálok fél órával az érkezés előtt. A tervezett időt tartva, teljesen jó állapotban értem oda. Minden rendben volt. Feltöltöttük a zsákom, elmentem WC-re. Rendbe szedtem magam a következő szakaszra. (4 olyan pont volt a versenyen, ahol Gyuri segíthetett, így kb. 6 óra telt el 1-1 találkozás között, úgy terveztem, hogy minden találkozáskor nyugodtan összerakom magam.)

A következő 23 km-es szakaszt vártam, úgy tudtam ez a verseny legfuthatóbb része. Inkább hullámzott a szinttérkép szerint, mégis úgy éreztem nem annyira könnyű. Egyre fáradtabb voltam. Ez a szakasz bár hepe-hupás, zömében mégis lefelé megyünk. Az egész út jól ki volt jelölve itt mégis volt egy rész, ahol elbizonytalanodtam, mert elég sűrűn benőtt úton haladtunk. Kicsit vissza is fordultam, mert nem láttam jelölést, de szerencsére jött egy srác, aki mondta, hogy jó felé megyünk.

A tervezetthez képest kicsit később értem el a maratoni távot, ahonnan a verseny Advanced távja (83 km) rajtolt. Áthaladásom után kb. 5 perccel indultak el, pont egy nagyobb lejtőn jártam, mikor beért az élmezőny. Itt álldogáltam kicsit, hogy elengedjem a villámlábú hegyi menőket. Eszméletlen, milyen tempóval száguldoztak lefelé az illegő-billegő köveken! Na, akkor éreztem azt, hogy ez nem az a sport, amit én csinálok. Csak csodálni tudom őket!

Közben felkelt a Nap is, már lehetett gyönyörködni a tájban. Felhős idő volt, így a következő ponton, ahol Gyuri várt nem kellett a sapka és napszemüveg. Annál inkább egy WC, de szerencsére volt a közelben. Gyuri szerint itt már sápadt voltam, nem is tudtam meginni az összes folyadékot, amit elterveztem. Az órám be volt állítva, hogy óránként figyelmeztessen, hogy bevegyem a sót és ránézzek, megittam-e a fél liter folyadékot, de itt már néha elvesztettem a fonalat. Tudtam, hogy itt jól össze kell szedni magam, mert 2 nagy mászás vár rám.

A következő pontig 6 km-en emelkedtünk több, mint 600 métert. Ezen a szakaszon hirtelen felszállt a köd és egyik pillanatról a másikra égetni kezdett a nap. Éreztem, hogy nagyon nem esik jól. Utólag itt valahogy nagyon rosszul lehettem. A lényeg, hogy elértük a következő frissítőpontot és elfelejtettem frissíteni. Egyszerűen nem fogtam fel, hogy egy frissítőállomáson vagyok. Voltak pontok, ahol csak a chip leolvasás volt és azt gondoltam ez még nem a rendes frissítőállomás, csak chip kontroll, szóval kihagytam. Mire felértünk a tetőre nagyon elfáradtam. Pedig itt még Gyuri is meglepett egy kis szurkolással az út mentén.

A 71 km-es ponton Gyuri odaadta a sapkám, szemüvegem, lekentem magam naptejjel, bepakoltam a topomba pár jégkockát és nekivágtam a Rouque de Nublo (1800 m) megmászásának – kb. 9 km alatt 800 m felfelé. Egy biztos, csodás volt a hegy! Talán ez volt a verseny leggyönyörűbb része. Kicsit elrontotta, hogy felfelé menet hánytam párszor és a csúcson sem a panoráma csodálásával voltam elfoglalva, hanem a gyomrom ürítésével. A hegytetőn találkoztam Kovács Ádámmal és Vasas Leventével. Épp videóztak, fotóztak, de én nem voltam igazán fotogén és valószínűleg kedves sem ott. Bocs fiúk! :-) A Garanon felé vezető úton az Advanced távon futó Leskovics Andival találkoztam. Kérdezte miben segíthet, szegény több dolgot is felsorolt, amit tudna adni, de rágondolni sem bírtam, hogy bármit lenyeljek.

A Garanon-i pontot (81,9 km) vártam, mint a Messiást. Szegény Gyurinak csak annyit tudtam mondani, hogy csináljon velem valamit, bármit, csak legyek jobban. Leültem, remegett mindenem. 1-2 kis sós perecet, 1 korty levest ettem, le akartam feküdni. Mindegy csak egy kicsit hadd aludjak, csak egy nagyon kicsit! Gyuri azt mondta, inkább próbáljak menni, nem jó ötlet lefeküdni - hallgattam rá. Még egy utolsó mászás, aztán könnyebb lesz! Ezt a szakaszt megcsináltam pár napja Gyurival. Sétálva, meg-meg állva feljutottam a pálya legmagasabb pontjára Pico Nievesre (1938m). Innen már lejt! Kellene futni…. Úristen, nem tudok! Kiszakad a combom és a fenekem. Maradt a gyaloglás, persze folyamatosan próbáltam futásra váltani, de nem ment.  Mindenki előzött. Én meg gyalogoltam hányingerem volt, aztán hasmenésem, aztán megint hányingerem. A lábfejem teljesen szétverték a kövek. A lejtőn, ahogy becsúszott a cipőbe a lábujjam éreztem, hogy tele vagyok sebekkel. Persze belerúgtam egy csomó kőbe, folyt a könnyem, nem akartam tovább csinálni. Egyszerűen semmi értelmét nem láttam émelyegve, fájdalommal kóvályogni. A következő ponton be akartam fejezni. Elém jött Gyuri és csak sírni tudtam. Kértem, hadd hagyjam abba. Nem akartam kínozni magam. Nem akartam soha többé ilyet csinálni magammal! Elég volt! Nem vagyok erős, semmi sem vagyok. Összecsuklok. Vége.

Gyuri azt hiszem pont azt tudta mondani, ami kellett a folytatáshoz: „ Oké, abbahagyod és holnap mi lesz? Holnap mit mondasz, miért szálltál ki, mert fáradt voltál és, mert hánytál? Tudod, hányan szurkolnak érted, hányan szorítanak, hogy megcsináld?” És akkor tényleg éreztem, hogy ez nem csak rólam szól. Igen lehet, hogy utolsónak, de be fogok érni. Hiszen hány tréningen bíztattam arra másokat, hogy tovább lehet menni, hogy ki lehet jönni a gödörből! A futás másról is szól, nem csak a kupákról. Jó, ha dobogón állok, de van, hogy a finisher szó többet ér.

12 km volt a következő pontig. 12 km. Normális esetben nincs 1 óra, most több, mint 3 óra lesz. Felhúztam egy hosszú nadrágot, fejlámpát és elindultam… Nem tudom hányan előztek meg. Azt tudom, hogy meneteltem, ahogy bírtam, ha jött egy fejlámpa félreálltam és elengedtem. Nem volt erőm felfelé, lefelé meg fájt minden lépés. Bő 3 óra volt. 3 kis perec, kb. 1 dl kóla. Abba a faluba értem, ahol pár napja én is vártam Gyurit, mikor ő futott. A lejtőn bokanyektető kövek és sosem lesz vége érzés. Ayagauresbe érve (106 km), már tudtam, hogy megcsinálom. 20 km volt vissza. 20 km egy átlagos napi edzésadag. Vajon meddig tart most? Lehet, hogy 6 órát is… Mentem a sötét kőtengerben. Nem igaz, hogy nem lesz vége! Még mindig kő, még mindig! Körülöttem mindenki szitkozódott. Mentem, nyögtem, a kövekbe rúgva folyt a könnyem. Érdekes, futottam már pár ultrát, de eddig még sosem hallucináltam. Egész fura volt. Láttam frissítősátrat, benne mindennel, fejlámpás emberekkel, aztán odaértem és csak a sötét volt és a semmi. Aztán láttam rendőrt lámpával nem tudom, hogy került oda, de mire közel értem eltűnt.

Egyszer csak elértem Maspalomast, a várost, ahol a cél volt. Nagy kék sátorhoz értem, mindenki tapsolt, gratulált. Leültem, mint mindenki. Felhívtam Gyurit, hogy hol van, mert én a célban. Elmondtam neki, hogy hol. „Az még nem a cél, csak az utolsó frissítőállomás, még 5 km-t kell jönnöd.” -válaszolta.

Mi a fene? Már ennyire megborultam? Indultam tovább. Elém jött Gyuri, együtt besétáltunk a célba. Semmi mást nem akartam, csak lefeküdni. Nem maradt belőlem semmi.

 

 

 

 

 

 

Utószó

Másfél nappal a verseny után ülök a repülőn. Papucsban, mert a cipő nem jön rám. Nem tudok normálisan lépni. Úgy érzem magam, mint az első Spartathlon, vagy Ultrabalaton után. Nem igazán tudok enni, fáj a gyomrom. 50 m gyaloglás kimerít. Rettegek tőle, hogy valaki a lábamra fog lépni. Mégsem vagyok biztos benne, hogy soha többé…