Találkozás
Egy óra könnyű futás volt mára tervben. Alig vártam, hogy végre elindulhassak, nálam már csak a kutyák voltak izgatottabbak. Mindhárman boldogan futottak mellettem, mígnem Maszatra kicsit várni kellett, és leállítottam az órámat. Akkor láttam, hogy már 15 perc eltelt. "Nem lehet, hogy negyed óra múlva visszaforduljak..." Eldöntöttem, hogy nem fordulok meg olyan hamar, "muszáj" eljutnom a kedvenc ösvényemig. Nem tudtam miért, csak azt éreztem, el kell futnom odáig… Bő 6 kilométer után bekanyarodtam az útra, ami elvezet a kedvenc helyemre. Ahogy elértem az emelkedő alját, mintha csilingelést hallottam volna. Megtorpantam. Azt hittem, talán a faágakról csöpög a víz, aztán felnézve láttam, hogy mint záporeső hullanak a falevelek - ahogy a nap rájuk sütött, aranylóan táncoltak lefelé. Teljesen elvarázsoltak, ahogy ott pörögtek, hintáztak a levegőben. Mintha minden pillanatot ki szerettek volna használni, mielőtt végleg földet érnek. Nem szomorkodtak, hogy többé már nem lesznek magasan, hanem élvezték a táncot a földtérés előtt.
És akkor hirtelen ott termett. Ölelését éreztem a széllel, érintését a rám hulló falevelekkel. Annyira örültem neki, hiszen csak ritkán jön el, legalábbis ennyire érezhetően ritkán. Szerettem volna mondani neki valamit: hogy azért vannak vékony fonott copfjaim mostanában, mert rá emlékeztetnek. Ahogy ő reggelente befonta a haját. Vékony kis tincs volt, utána feltekerte és egy hajtűvel összefogta. Hogy imádtam nézni! Azt is el szerettem volna mesélni, hogy nemrég egy falusi kis szálláson pehelydunnával takaróztam - olyannal, ami nála volt csak. És azt is, hogy nagyon hiányzik. Még most is. Bő 25 év után is. Annyi mindent meséltem volna még... De nem tudtam, mert már nem volt ott. Azt viszont tudtam, hogy aznap ő hívott arra az ösvényre…