Spartathlon harmadszor 2012.
2012. 10. 01. 03:00 AM, Athén.
Még sosem írtam verseny után ilyen hamar beszámolót, mint most, de így talán kevésbé homályosulnak el az érzések, így hát belevágok...
A pénteki rajt előtti kedden érkeztünk meg Anitával és Csikáékkal Athénba. A repülés, autóbérlés, szálloda elfoglalása az elmúlt két év után már rutinosan ment, és bár nem abba az athéni szállodába kerültünk, ahová eredetileg foglaltunk (az indulás előtt két nappal mondták vissza a szállást, amúgy görögösen), azért a „cserehotel” is jó volt, jól lehetett pihenni. Péntekig a nevezésen és egy – két technikai teendőn kívül, csak ezé volt a főszerep. Sokat tudtam aludni, ami rám is fért nagyon.
Csütörtökön már majdnem minden magyar versenyzővel találkoztunk, és a többi induló közt is egyre több volt az ismerős arc. Megértem Andrást, hogy újra és újra eljön. Valahogy ez az évnek az a hete lehet, amikor itt van otthon. A tengerparti átmozgatók közt, vagy Athénban sétálgatva én is azt éreztem, hogy itt a helyem, bár a gyerekek hiányoztak. Szerencsére mindig kaptam róluk Gyuritól képeket, híreket.
Péntek reggel megkaptam Andristól a jeladómat, amivel követhető lett a futásom az otthoniak számára. A bíztató ölelések után elrajtoltunk. Várható volt, hogy nagyon meleg lesz, hisz a versenyt megelőző napokban is szinte égetett a nap. Nagyon hamar kiderült, hogy a 140-es max. pulzushoz jóval lassabb tempó fog társulni, mint tavaly. Már kezdettől sétálnom kellett pár emelkedőt, hogy ne csipogjon az órám. Ez a „játék” tavaly is nehezen ment, hiszen ilyenkor még teli vagyok erővel és szívem szerint gyorsabban haladnék, de tudtam, hogy így lesz a jó. A meleg miatt rosszabbul érintett a nagy autós forgalom, vártam, hogy kiérjünk a tengerpartra. Eljátszottam a gondolattal, milyen jó lenne egyet fürödni a vakítóan kék vízben…, de nem azért jöttünk: várt az aszfalton pörkölődés és a távoli cél, valahol messze – messze az út végén, a Szobor.
Minden második ponton volt frissítőm, mint eddig mindig, de az idén minden egyes pontnál meg kellett állnom mosakodni, sapkát vizezni, bár a zömében langyos víz nem sokáig hozott enyhülést. Sajnos Korinthosz előtt csak egyszer tudott Anita jeget letenni nekem a frissítőhöz, mert a pontőrök nem voltak valami segítőkészek. Nagyon vártam már a 82 km-t, gondoltam onnan gyakrabban juthatok majd jéghez. Ide, az első találkozási pontra, kb. fél órával később értem, mint tavaly, de ez egyáltalán nem zavart. Az előzetes célomat, időtervemet módosítanom kellet a verseny első harmada alatt: be kellett látnom, hogy ebben a melegben, ilyen körülmények közt a cél nem lehet más, mint kihozni magamból a maximumot, függetlenül attól, hogy ez mire lesz elég.
A nagy pont után egyébként egyre több asztalon volt jég, raktam is mindig az italomba, hogy nyugtassam a gyomrom. A frissítésem a szokásos volt, jól is esett a Sponser, a zseléket pedig nyeltem szépen. Azonban kb. 90 km után gyakorlatilag leállt az emésztésem. Kínzóan szomjas voltam, és bár tudtam, hogy csak pár kortyonként szabadna innom, mégis egyszerre húztam le 2 deci vizeket, mert annyira száraz volt a szám. Valahogy a szomjúság mégsem múlt, minden megállt a gyomromban, aztán meg jött vissza. Ezt „csinálta” újra és újra, egyre inkább felőrölve az erőmet . Egyre lassultam, közben biztattam magam, hogy el fog múlni, de nagyon elgyengültem, a nap pedig rendületlenül tűzött. Anita beolvasta az SMS-eket, Máténé Editék biztattak az út mellett, de semmi sem javított a helyzetemen. Jött a nem bírod ki nevű kisördög, a nyekergés. Gyuri üzente, hogy a gyerekek miatt meg ne merjek állni. Tényleg - hiszen otthon ülnek a gép előtt, és nézik merre jár anya (jeladója), mekkora csalódás lesz nekik, ha véget ér a játék! Különben is: Béla itt fut valahol a tavalyi arany olajágam egy levélkéjével, otthon pedig az a sok-sok ember: futók és nem futók, akik rám gondolnak és izgulnak… Akik segítettek mindabban, hogy itt lehessek. Nem. Menni kell! Van időm! Jobban leszek! Jobban leszek! És… jobban lettem - pár óra, és kikeveredtem a gyomorproblémámból. Hiába, a Spartathlon nem adja könnyen magát! Különben meg nem is lenne olyan hihetetlen érzés Leonidashoz érni, ha csak úgy, könnyen el lehetne futni hozzá…
Lassan lement a nap, és visszatért az erőm is. Elmaradt a hányás, a gyötrő szomjúság, hasfájás. Jó volt futni. Próbáltam behozni a kínlódós órák alatt elvesztett időt, és szépen ment is a futás. A lámpámat 124 km-nél kaptam meg, bár sokszor a Hold fénye is elég volt, hogy lássak. A nagyobb pontokon Anita mindig rendbe szedett, Malandreniben fogat is mostam, ahogy kell J. Kaparelliben kértem levest - ahogy Andristól tanultuk - gyalogolva megettem, majd valahogy a futás és tempós gyaloglás közt fölmentem a szerpentinen. A hegy lábánál terveztem óracserét, mivel az akksi nem bírja végig a versenyt. Megcsináltuk és indultam fel. Az idén a mászás nagyon rosszul ment. Szédültem, féltem. Ahogy felnéztem a kis lámpákkal kirakott utunkra, arra tudtam csak gondolni, hogy ez egy nagyon rossz vicc. Szédelegve mászok valahol, ahol lenézni nem merek, kapaszkodókat keresek és soha nincs vége. Érdekes, hogy az előző 2 évben a hegyen mindig hideg volt, az idén viszont a nappali trikómban mentem fel a hegyre, és ha itt-ott fújt is a szél, azt is melegnek éreztem. Lefelé arra gondoltam, hogy néhány terpes 3 perces ezrekkel hipp-hopp túllene rajta, én meg szerencsétlenkedek, arra törekedve, hogy lehetőleg ne törjem össze magam. Vajon Lizzy, hogy tolta lefelé? Megnéztem volna! Eltöprengve saját kicsinységemen, le is értem a biztonságos aszfaltra.
A következő pont Nestani volt. Ismét jött a kisördög, fölvillantva az elmúlt 2 évet, amikor itt pihentem. Bár álmos nem voltam, a fekvés lehetősége, a takaró gondolata igen nagy kísértés volt. A pontra érve elővettem a könyörgő hangom és bepróbálkoztam Anitánál: „Le akarok feküdni.” Ő meg annyival elintézte, hogy: „Dehogy fekszel le!” Ennyiben maradtunk. És ha már a valóságban nem feküdtem le, próbáltam becsapni magam, hogy megtettem. Azt szuggeráltam magamnak, hogy pihentem és aludtam Nestaniban, és ezért sokkal jobban érzem magam. Működött…
A Nestani utáni 20-25 km-t nagyon nem szeretem. Unalmas, és az idén félelmetesnek is éreztem. Tavaly mindig tudtam, hogy Gyuri merre van, de az idén Anita csak a pontokon állhatott meg, közben nem tudtam róla. Ijesztő volt az ugató kutyák közt futni, főleg, hogy 1-2 ki is szaladt az útra, de szerencsére a kiabálásom elég volt ellenük. Meg kellett állapítanom, hogy a görög kutyák is értenek magyarul, mert a takarodj a helyedre, mindegyiknél működött .:-) Ezen a részen megint hánytam párszor, de már nem volt olyan rossz, mint nappal. Csak mentem, mentem Sparta felé.
200 km után jött el a verseny Csőre Ernőnek ajánlott szakasza. Tavaly ugyanis itt üzente Ernő: most kell erősnek lenned! Igen itt sok erő kell még nagyon, hogy futni tudjunk. Jöttek a végtelennek tűnő kapatók, és lassan újra felkelt a Nap. Még 30 km volt a célig.
Futottam, bár nem valami gyorsan. Mellém ért a holland lány, kicsit beszélgettünk. Több volt az ereje, mint nekem, szépen haladt, elhagyott. Nem éreztem erőt vele menni, az utolsó energiáimmal küzdöttem fölfelé magam. A nap újra égetett. Nem számolgattam, mennyi idő lehet még hátra. Be fogok érni – gondoltam - csak ez számít, és nem is rossz idővel. Fogytak a kilik szépen. Gyalogolni nem tudtam, szédültem. „Jövök Leonidas!” - csak ez lüktetett bennem. Editék dicsértek, talán túlzottan is. Nem érdemlem én ezt! Odaértem a Shell kúthoz. Tiszta pólót kaptam - gyönyörűt, amit Ági festett. Tiszta sapi, napszemcsi – vissza még 10 kili, másfél óra. Ez most egy laza edzés... Amolyan átmozgató, 10 km szépen – lazán - könnyen. Ha-ha, ez egyik sem illik rám.
Spárta határán beállt mellém a motoros rendőr. Jaaaj, mikor kell már befordulni jobbra, itt fogok elájulni! Jövök Leonidas! Emelkedő, már megint. Pálmafás utca. Sosem érek oda! Szabó Sanyi és Noszik Jani vár az utcában a gyönyörű magyar zászlóval. Elveszem tőlük. Sírok. Itt vagyok Leonidas! Megint eljöttem, látod? Nem néz rám, de tudja mennyit küzdöttem, hogy újra megérintsem...
Az időm 29:45 lett - gyengébb, mint tavaly, de mégis jobbnak ítélem a körülmények miatt. Abszolút 13., női 3. helyezett lettem.
Amilyen kemény volt az idei verseny, olyan lazák tudtunk lenni az eredeményhirdetésen, hála a brazil és görög futótársainknak. Bár menni még nem tudtam, vasárnap már Spártában táncoltunk, az athéni ünnepségről nem is beszélve :-)