Sarok napló 15. nap
Nagy nap volt a mai. Az elmúlt két hétben ezt a pillanatot vártam, ugyanakkor tartottam is tőle: amikor mankó-, rögzítő csizma- vagy fásli nélkül először fogok rálépni a lábamra, és járni. Féltem a fájdalomtól, hogy majd nem tart meg a bokám, feszülni fog az Achillesem. Nem tudtam, menni fog-e? A szó szoros és átvitt értelmében egyaránt...
Az elmúlt napokban sokat tornáztattam, nyújtottam, erősítettem a lábam, hogy minden rendben menjen. Gitta - a gyógytornászom - biztatott, hogy szépen alakul minden, semmi akadálya, hogy megpróbáljam. Vettem egy nagy levegőt, aztán megpróbáltam. Csak nagyon óvatosan mertem ráállni a műtött sarkamra, de szerencsére nem fájt. Amikor éreztem, hogy tart, elindultam. Bicegve ugyan, de sikerült... Úgy örültem!
Gyuri nézte, ahogy először megyek így a nappaliban, aztán megszólalt: "Kis lépés az emberiségnek, de nagy lépés egy embernek!" Háát, lehet, hogy Neil Armstrong sem érezte magát boldogabbnak a Holdra lépve, mint én a Földre - azaz a nappali szőnyegére. Jó, tudom, hogy még messze a gyógyulás, de ez mégiscsak egy határvonal volt. Nem is beszélve arról, hogy ma végleg elbúcsúzhatok az esti szurkálástól. Hogy mennyire fog ez nekem hiányozni...