Sarok napló 1.nap
2021.01.12 21:14
Bár már napok óta írom ezt a kis blogot a sarokműtéte(i)mről, csak most érkeztem meg az "első" naphoz. Mert most kezdődik tulajdonképpen az igazi "története" a sarkamnak. Eddig valójában csak sodródtam az eseményekkel, mostantól fogva viszont magam alakítom azt, mostantól rajtam múlik, hogy alakul a sorsom. Odafigyeléssel, gyógytornával, türelemmel, akarattal, hittel. Mert szeretnék egy napon újra futni, újra fájdalommentesen futni.
A legfontosabb jelenleg, hogy újra itthon vagyok! :-) Mivel problémamentesen zajlott a műtét utáni éjszaka, délelőtt ki is engedtek a kórházból. A problémamentesség persze csak orvosi értelemben volt az, emberileg nehéz "megemészteni", hogy nem tudsz megmozdulni az ágyban, mert deréktól lefelé le vagy "bénítva", nem tudsz felkelni egy pohár vizet tölteni vagy elvégezni a dolgod. Rossz ilyen kiszolgáltatottnak lenni. Szerencsére nagyon kedvesek voltak a nővérek, segítettek mindenben. A műtét utáni fájdalomtól nagyon féltem, de azt kell mondjam, hogy például a Spartathlon utáni éjszakáim összehasonlíthatatlanul rosszabbul teltek, azokhoz képest ez semmi sem volt. Valószínűleg azért sem voltak nagy fájdalmaim, mert sikerült endoszkópos módszerrel elvégezni a műtétet, azaz nem kellett felvágni a lábamat, csak két kis lyukon keresztül operálta meg azt Magos Krisztián főorvos úr, amit ezúton is köszönök!
Reggel azért megjegyezték, hogy nagyon jól tűröm a fájdalmakat, mire mondtam, hogy azzal sohasem volt problémám, volt alkalmam pár verseny alatt hozzászokni... :)
Kaptam egy klassz rögzítő csizmát Sélley Gábor barátomtól (tudjátok, a birodalmi lépegetőset), ami osztatlan elismerést váltott ki az osztály dolgozói között, abban engedtek haza. De szerencsére azt sem kell folyamatosan viselnem, hanem csak "járáskor" kell használnom. Na, ma délután, gondoltam, itt az ideje járkálnom is egyet. Hónom alá kaptam a két könyökmankómat, kitűztem magam elé a célt: öt kör a konyhaasztal körül. "Nem ismersz lehetetlent, meg tudod csinálni lubicsszilvi!" Nem tudtam. Az első két kör egész jól sikerült, jó volt a pulzusom, a frissítéssel sem volt gondom, a tempóm is egész tűrhető volt, aztán a harmadik kör elején hirtelen megborultam. Elkezdtem szédülni, hányingerem lett, alig tudtam elvonszolni magam a frissítőpontunkig - akarom mondani a kanapéig. A kísérőm Gyuri volt, mögöttem topogott az ágyig, készen állt, hogy bármelyik pillanatban az ölében köthetek ki, ami ez alkalommal nem lett volna túl romantikus. Szerencsére még időben odaértem, és elterültem rajta. A maradék három kört áttettem holnapra. Ami késik, nem múlik!
A kórházban megkaptam az első napok házi feladatait is, ami a gyógytornát illeti, persze egyelőre csak kis "bevezető" gyakorlatokat, azokat szorgalmasan el is kezdtem csinálni.
Olyan jó végre itthon lenni! Mintha már ezer éve mentem volna el, pedig csak két nap telt el azóta. A vizslák azt sem tudták, mit csináljanak örömükben mikor hazaértünk, amíg pedig pihentem, folyamatosan mellettem voltak. Szegények még nem sejtik, hogy mostanában nem futhatunk közösen. :-( Estefelé igyekeztem rendbe szedni magam, de egyelőre még a fogmosás, tisztálkodás, öltözködés kombinációja igazi kihívást jelent. Mint ahogy a véralvadásgátló injekció beadása is, ami még hátravan a napból - sajnos. Bár a hétköznapokban gond nélkül bökdösöm a betegeim szájába a szurikat, magammal szemben félősebb vagyok, úgyhogy egyelőre meghagyom ezt a feladatot Gyurinak. Szerencsére rá számíthatok ebben is, biztos fel tud idézni pár pillanatot közös életünkből, ami miatt könnyen hasba tud bökni.