Öngyújtó
Amikor 51 évesen megveszed életed első öngyújtóját...
Egy héttel a Szaharába utazásom előtt már tényleg az utolsó apró dolgokat intézem. A konyhában egy kis fecni, rajta minden felírva, amit még be kell szereznem. Köztük az öngyújtó, amiről rémlik, hogy bizonyos boltokban a kasszáknál ki van rakva. Ma épp a varrónőhöz igyekeztem, aki a futózsákomat alakítja át a versenyre, és a régi kedvenc tollkabátom cipzárját cseréli. Útközben megláttam egy dohányboltot. Na, itt biztos lesz öngyújtó, legalább ezt is kipipálom ma! Szerintem ez volt életem harmadik dohánybolt-látogatása. Eddig leginkább innivalóért mentem be futás közben, szóval körülbelül annyira zavarban voltam az üzletben, mint legutóbb a rendelőben, amikor egy 80 év fölötti, járókeretes páciensem TAJ-kártya keresés közben elejtette a meztelen nős kártyanaptárját, és én adtam vissza neki. (Valamiért akkor is én jöttem zavarba, nem ő.)
Szóval állok a pultnál:
- Öngyújtót szeretnék, nem tudom milyenek vannak.
- Mire kell?
- Kicsit extrémebb körülmények között is lehessen vele tüzet gyújtani.
- Mármint hol?
- Ööö...viharos szélben. Sivatagban.
Na itt már felcsillant az eladó srác szeme. Mutatja, hogy van vihargyújtó, több modellt is. Mondom, jó lesz a legkisebb, mert így is sok cuccom lesz. Az eladó hölgy közben megkérdezi: cigit akarok meggyújtani?
- Nem, csak tüzet, hogy tudjak főzni - mondom. Kifizettem, közben a hölgy csak mosolygott, majd ennyit mondott: vigyázzon magára, bárhová is készül. És éreztem, hogy néha a legnagyobb kalandok egészen apró dolgokkal kezdődnek.
