MDS Ultra beszámoló
Egy bő napja értünk célba a Marathon des Sables 100 mérföldes távján Gyurival. Gondoltam, még most írok róla – amíg friss az élmény. 2018 óta jópár sivatagban volt lehetőségem futni, és imádom ezt a világot. A végtelent. A magányt. A szélsőségeket. A kihívásokat. Az MDS sokáig nem vonzott igazán. Talán csak 2024-ben éreztem először azt, hogy már „illene” egyszer itt is rajthoz állni, így tavaly ősz óta erre készültem. Szerencsére egy bő hónapja Gyurit is rászedtem a nevezésre, bár mivel én vagyok az edzője ő is erre készült hónapok óta, csak nem tudta.
Másfél nappal a verseny előtt érkeztünk a sivatagszéli versenyközpontba, ott hangolódtunk a kihívásra. Az eddigi sivatagi versenyekhez képest nekem furcsa volt, hogy például a kötelező felszerelést senki nem ellenőrizte. (Jó mondjuk itt maximum 40 órát kellett a sivatagban tölteni, nem egy hetet.) A rajt napján hajnalban buszoztattak ki minket a sivatagba. Rövidnadrágban fagyoskodva hallgattuk meg a tájékoztatót, majd 8 helyett valamikor fél 9 körül el is indulhattunk, jól szétfagyva... Az első 40 kilométeren süppedős homok, sziklás-köves talaj és futhatóbb részek váltották egymást. Az idő egyre melegebb lett, szerintem bőven 25 fok körül jártunk, tűzött a nap. A 3. pontnál, 40 kilométernél lehetett eldönteni, hogy 100 kilométert vagy 100 mérföldet futunk – és bevallom, a döntésemet a verseny során többször is megbántam .
A frissítőpontok kezdetben kb. 13 kilométerenként voltak, később 10–12 kilométerenként. Minden harmadik ponton a vízen kívül volt keksz, kóla, mogyoró, tea, leves is. Ez szerintem nagyon jól jött – én főleg levest ettem, amikor hideg volt, nappal pedig egy kis kólát. Végig alacsony pulzuson futottam, nem akartam túltolni. Ráadásul az asztmám sem támogatott a gyorsításban, sokszor nagyon nem volt levegőm. A futás szinte eseménytelen volt – olyannyira, hogy kb. 30 és 80 km között egyetlen futót sem láttam. Ez meglepően nem volt jó érzés: semmi versenyfeeling, csak futsz egyedül a sivatagban… 80 kilométer körül találkoztunk Veres Szilárddal, óriási megkönnyebbülés volt együtt haladni. De amikor ránk sötétedett, én óvatosabb tempóra váltottam, és újra egyedül maradtam az éjszakában. Nem töltött el jó érzéssel, hogyha itt baj történik, nem találnak meg egyhamar… Abban bíztam, hogy Gyuri utolér. Közben az asztmám annyira rossz lett, hogy már sétálva is alig kaptam levegőt. Egyre jobban megijedtem… És akkor megjelent Gyuri. Azóta sem tudom, mi lett volna velem nélküle. Megnyugtatott, nagyon lassú sétára váltottunk, hogy legyen levegőm. Annyira ijesztő volt az egész, hogy azt mondtam: a 100 kilométeres ponton Gyuri menjen tovább, én pedig majd meglátom, tudok-e még haladni. Gyuri viszont azt mondta, megfogadta: ha megtalál a sötétben, nem hagy el...
És mentünk tovább együtt. Szerencsére a légzésem is rendeződött. Ahogy telt az idő, egyre hidegebb lett. Előkerült a kabát, kesztyű, de vacogtunk. A sötétben haladás fejben is fárasztó volt. Gyuri mondta, hogy szeretne aludni, így a 123 km-es ponton megálltunk: átöltöztünk, ettünk, és egy órát pihentünk, egy keveset aludtunk is. Közvetlenül ezután jött szerintem a verseny legkeményebb mászása: egy dűne, aminek a teteje 805 méteren volt. Innen újra hullámzott az út, hol mély homokban, hol köveken. Az utolsó ponton visszaváltottunk rövidnadrágra, mert újra iszonyú meleg lett. Én úgy számoltam, innen már csak kb. 6 km van hátra – ehhez képest a ponton közölték, hogy 9. Ráadásul végig dűne… Komolyan azt éreztem, ezt már nem bírom ki. Folyamatosan nyafogtam Gyurinak, ő pedig nyugodtan mondogatta: „Már mindegy, mi van hátra, a célkapu jön.” És jött is. Nagyon jó volt együtt befutni. Végtelenül hálás vagyok Gyurinak, hogy mellettem maradt. Valószínűleg gyorsabb lett volna egyedül, de azt állítja, nem bánja.
Azt hiszem, így lett igazán emlékezetes mindkettőnknek. Igazi mixed duo lettünk. Én a nőknél a második helyen végeztem és a vegyespáros kategóriában is másodikok lettünk. De talán nem is ez a lényeg. Újra átéltünk egy csodás kalandot közösen.