.jpg?ph=ba0796bda8)
MDS Legendary - 5. szakasz
Ma pontosan egy maratoni táv (+424 méter szintemelkedés) várt a versenyzőkre. Szilvi 5 óra 6 perccel, 19. nőként ért célba, összesítésben - két helyet javítva - a 14. helyre jött fel, korcsoportjában továbbra is első. Délután befutottak a videóüzenetei is: „Sziasztok! Ma nagyon jó napom volt! Ott kezdődik, hogy ébredéskor 95-ös body battery értéket mutatott a Garmin-órám, és 92 pontot adott az alvásomra, ami otthon is igen-igen ritka. (Remélem, azért nem maradsz ott a sivatagban… - a szerk.) Talán mindez a tegnapi pihenőnapnak volt köszönhető, és hogy itt kevesebb a stresszfaktor. Vagyis csak egyfajta van…
A futást nagyon élveztem, igazi flow-élmény volt. Jobban mertem már hajtani - odatettem magam, de azért úgy, hogy ne haljak bele. Az elején sok kisebb dűne volt az úton, folyamatosan föl-le mentünk. Utána egy jól futható szakasz volt, aztán megint dűnék következtek, benne egy igazán naggyal. Az utolsó 6 km-en oda-vissza előzgettük egymást néhány lánnyal, ment a meccselés. A vége előtt utolértem Clarát, aki előtte elhagyott. Már nem volt túl jól, úgyhogy vele maradtam, és végül kéz a kézben futottunk be a célba.
Jól éreztem magam, de a legjobb érzés arra gondolni, hogy már csak egy éjszaka és egy nap van vissza! Délután kitették az eredménylistát, és nagyon meglepődtem, hogy vezetek a korcsoportomban, és nem csúsztam ki a top 20-ból sem, pedig a 100 km-es szakasz után biztos voltam benne, hogy sokat rontottam, annyira szörnyűnek éreztem magam. Úgyhogy emiatt is boldog vagyok. A tegnapi homokvihar nagyon rossz volt, alig tudtuk rendbehozni a sátrat utána. De legalább védett helyen voltunk, nem úgy mint sokan, akik még kint voltak a pályán közben. Az utolsó pár 38 óra alatt ért be, aki csak tudott, odament a célkapuhoz, és megtapsolta őket. Megható pillanat volt.
Egyébként a célbaérkezés után ihatunk egy kis teát, és megkapjuk a napi ellátmányunkat, azaz 5 liter vizet. Nem sok, de azért elég a főzéshez, innivalóként és a tisztálkodáshoz. Szoktam inni ilyenkor egy recoveryt, elpakolok, pihenek. Ma elmentem az orvosi sátorba lefertőtleníttetni a lábam. Nincsenek nagyobb sérüléseim, inkább csak azért, hogy végre normálisan leülhessek egy székre. (Nincsenek nagy igények a sivatagban!) Mert itt vagy a földön ülsz/fekszel, vagy guggolsz, vagy a sarkadon ülsz. Én hiába jógáztam, mobilizáltam otthon sokat, de azért nem túl kényelmes így lenni egész nap. Szóval megváltás volt egy kicsit normálisan ücsörögni.
A főzés külön macera. Sikerül-e a tűzrakás, felforr-e a víz - közben ott fekszel a tűz mellett, és figyeled, nehogy elaludjon. Ma pont felforrt a bögrémben a víz, amikor felborult. Kezdhettem előröl. Úgy érzem, ha hazaérek, többet nem fogok semmit főzni. (Jajj!) Evés után, ragasztom le másnapra a lábamat, addig hagyom, hogy levegőzzön, száradjon.
A sátortársaimmal jól kijövünk, aranyosak a lányok. Igazi csajok. A mexikói lánynak első dolga, miután beért a célba, hogy kirúzsozza magát. De nem csak a „smink” megy, lehetőségeinkhez mérten a tisztálkodunk is, viszont néhány srác olyan koszos, és büdös, hogy nem tudom mi lesz velünk, ha egy busszal megyünk vissza verseny után a hotelbe… Mindenesetre mi lányok már csak arra tudunk gondolni, hogy milyen jó lesz végre letusolni, bebújni egy puha ágyba. Megbeszéltük, hogy a díjátadóra csinosan felöltözünk és éremmel a nyakunkban fogunk végre normálisan megvacsorázni. Holnap már csak egy bő félmaraton van hátra, a zsákom is sokkal könnyebb, olyan 4-5 kiló lehet. És hiába a megtett 250 kilométer, a sok megpróbáltatás, az a hihetetlen, hogy erősnek érzem magam.”