.jpg?ph=ba0796bda8)
MDS Legendary - 4. szakasz
Szerdán hajnalban rajtolt el a mezőny a verseny leghosszabb napjára: 100 kilométert (benne 721 méter szintemelkedést) kellett megtenniük a futóknak. Szilvi 15 óra 57 perccel, 20. nőként ért célba, ezzel összesítésben a 16. helyen áll, korcsoportjában pedig átvette a vezetést. A 40 éves verseny története során ez volt az eddigi leghosszabb szakasz, egyfajta különleges „ajándékképpen” kapták meg az indulók. Hogy mi volt a véleményük erről az ajándékról – főleg az utolsó 20 extra kilométeren – azt nem tudom…
Ugyanakkor akadt más meglepetés is: a nagy hőségre való tekintettel az egyik frissítőponton mindenki kapott egy jeges vízbe áztatott nyaksálat, egy másik ponton pedig süteményt, kekszet. (Aki nem tudná: egyébként mindvégig csak vizet kapnak az indulók, minden egyéb ételt, frissítést maguknak kell vinniük.) A körülmények a hőségen kívül sem tűntek ideálisnak: egy helyszíni videón látható volt, ahogy a célkaput nemes egyszerűséggel felborítja a szélvihar. A lényeg, hogy 205 kilométer pipa, még egy maraton és egy 23 km-es szakasz vár Szilviékre pénteken illetve szombaton. Csütörtökön pihenőnap van (legalábbis annak, aki beért már).
Szerencsére délutánra megkaptam Szilvi videóüzeneteit is: Sziasztok! Túl vagyok a hosszú napon. Nem adta könnyen magát, de megvan! A hajnali rajt maga volt a csoda, a dűnék körülöttünk, ahogy kelt fel a nap. Szerencsésnek éreztem magam, hogy itt lehetek. Később ez megváltozott. Ahogy melegedett az idő, egyre nehezebben futottam, bár végig figyeltem magam, a pulzusomat, óvatosan mentem, ittam is eleget, de egyre inkább azt éreztem, mintha egy kályhában volnék. A 62 km-es pontnál nem is engedtek tovább, annyira túl voltam hevülve. Kaptam jeges borogatást az egész testemre, úgy kellett fél órát eltöltenem a sátorban. Jobban is lettem tőle, és csak ekkor engedtek tovább.
Minden frissítőpontnál hűtöttem magam, és nagyon figyeltem a tempóra is. Persze ez nem volt egyszerű, mert közben hatalmas dűnékre is fel kellett másznunk, ami legalább annyira megterhelő volt, mint a gyorsabb tempó. De azért közben igyekeztem, hogy 16 órán belül beérjek, ami végül sikerült is. Most fizikálisan jól vagyok, főleg ahhoz képest, ahogy egyesek kinéznek. Sok a szétrongyolt talp, kidörzsölődés, sebek. Nekem tegnapra kicsit megdagadtak a lábfejeim, de reggelre szépen leapadtak.
Hosszú, nehéz volt a tegnapi nap, mégis úgy érzem, hogy elsősorban a tábori körülmények teszik igazán nehézzé ezt a versenyt. A terepviszonyok talán nehezebbek voltak például a Grand to Grand Ultrán, de az, hogy ott zárt sátorban lehettünk, ötcsillagos luxusnak tűnik az itteni nyitott bivakokhoz képest. A monotonitás, a sok a homok, a rengeteg dűnére mászás viszont itt keményebb. Ma is jó erős szél fúj, épphogy fel nem dönti a sátrakat, viszi a homokot. Az pedig mindenütt ott van: a ruhában, a hálózsákban, a kulacsban, tányérban. Nem tudok úgy enni vagy inni, hogy ne ropogjon a fogam közt egy kis homok. A tűzgyújtás is vagy sikerül vagy nem. A langyos kávém nem oldódik fel, ragad a bőröm, nem tudok egy nagy levegőt venni anélkül, hogy homok menne a számba – szóval ez a része jelent nagy kihívást. Nem panaszképpen mondom, csak hogy érzékeltessem a körülményeket, mert a lényeg, hogy jól vagyok. Ma pihi, holnap egy maraton, szombaton pedig még egy fél. Ezt már behúzom!