Keys 100 beszámoló
Beszámoló a "Keys 100"-ról.
Az idei évem futókalandjai sorában a korfui terepverseny után a következő állomás a "Keys 100" volt. Az egész véletlenül alakult így: tavaly ősszel sokat vacilláltam egy olasz és egy görög ultraverseny között, de annyira egyik sem lelkesített, míg novemberben a bajai ultratalálkozón Szító Ervin megkérdezte, nem tartok-e velük Floridába, tök jó kis verseny a Keys 100, gyönyörű, jól szervezett, rangos, nagy élmény lesz, meglátom. Elég gyorsan meggyőzött - tudtam, hogy mennem kell. Hamarosan be is neveztem, a repülőjegyeket is megvettük – ami csak abból a szempontból volt probléma, hogy jóval ezt követően, váratlanul meghirdették a 24 órás Eb-t – 1 héttel a Keys 100 utánra. Így erről kénytelen voltam lemondani – de lélekben a magyar csapattal leszek most hétvégén, Temesváron.
A verseny előtt 6 nappal repültünk ki Miamiba férjemmel, Gyurival. Úgy terveztük, kell majd az a 6 nap a 6 órás időeltolódás miatt, és főként, hogy szokjam a klímát. Az utolsó hetekben próbáltam speciálisan készülni erre: „szerencsére” elég meleg volt már, és igyekeztem a legmelegebb órákban futni – több réteg téli futócuccban. Azon kívül, hogy elég hülyén mutattam a napon termonadrágban és fölsőben, nagyon rosszul is éreztem magam bennük. Ömlött rólam a víz, magas volt a pulzusom, sosem akart vége lenni az edzéseknek… Nem nagyon élvezetem a futásokat – hiába tudtam, hogy szükség van ilyen módon rájuk. Egy héten egy napot azért „engedélyeztem” magamnak, amikor rövid nadrágban, pólóban mentem ki – hú de élveztem...
A kiutazás előtti utolsó napok zaklatottan teltek: rengeteg munkám volt a fogászaton, folyamatosan időzavarban voltam. Olyan volt az egész, mint egy rossz PC. A szoftver akadozott: fejben alig tudtam készülni a versenyre, nem volt meg a megszokott időkalkulációm, frissítési tervem, virtuális pályabejárásom. A hardver is nehezen állt össze: indulás előtt 2 nappal kaptam meg a zseléimet, a spéci óratöltőmet, a kompressziós cuccaimat és a nadrágot, amiben végül is futottam. A legnagyobb gondom viszont egyértelműen az volt, hogy indulás előtti utolsó napon nem volt még futócipőm a versenyre… A hosszú évek alatt bevált Vomeron eszközölt kis változást nem tolerálta a lábam, a szintén jól bevált Zoom Fly-om viszont már elhasználódott, az utánrendelésem pedig technikai okok miatt csak nem akart megérkezni. Az utolsó munkanapon kétségbeesetten kutattam föl a csomagküldő szolgálatot, akik közölték, hogy ugyan náluk van a cipőm, de csak hétfőn szállítják ki. Nagyszerű, csak akkor én már Miamiban leszek… Hosszas egyeztetés, könyörgés után végül péntek délután kihozták. Nagy kő esett le a szívemről - ha az utolsó pillanatban is, de megjött a cipőm - mehetünk! A nagy öröm aztán gyorsan véget ért: mikor kibontottan a dobozt, és rádöbbentem, hogy egy számmal kisebb cipőt kaptam… Gyuri próbált nyugtatni, hogy ha valahol, akkor Amerikában nem lehet gond beszerezni a megfelelő Nike cipőt, ki is nézte a neten, merre van Miamiban Nike bolt, ha pedig ott sem lesz, akkor rendelünk majd neten… Mit ne mondjak, nem voltam nyugodt - cipő nélkül elutazni egy futóversenyre… Jobb híján betettem a bőröndbe egy lestarpált, Spartathlont megjárt cipőt vésztartaléknak.
A fél napos utazásunk jól telt, Miamiban özönvízszerű esőzés fogadott minket, és első utunk a legnagyobb Nike boltba vezetett. Ahol először örömmel jelezték, hogy van megfelelő méretű cipő, majd a raktárból mégis üres kézzel tért vissza az eladó. Mikor végső kétségbeesésemben kértem egy számmal nagyobbat, akkor viszont megtalálták a megfelelő mértet. Végre van cipőm!
Öt napom volt kint edzeni, közben pedig rengeteget kirándultunk, pihentünk. Első edzésem kicsit megrémisztett, nagyon magas volt a pulzusom, nehezen kaptam levegőt, csatakra izzadtam magam, pedig lassú tempót mentem. Aztán pár nap alatt egész jól rendeződött a pulzusom, kezdtem szokni a párás meleget, kitapasztaltam mennyit kell inni. Sokat… Az időjárás rapszodikus volt. Egyik nap végig szikrázó napsütés, őrült meleg, másnap folyamatosan ömlő eső, és sima meleg. Kíváncsian vártuk, mi lesz a verseny napján - aztán, mint kiderült volt ebből is, abból is elég.
Volt időnk Gyurival átbeszélni a frissítési stratégiát is: úgy terveztem, hogy óránként 2-3 találkozónk lesz, kb. 1 litert fogok inni, ebből fél liter víz, fél liter Gu Roctane porból kevert ital, eszem kb. 50 g szénhidrátot (1 gélt, + ami az italban van), óránként min. 1g sót, 2g fehérjét, egy kis szilárdat, ahogy jólesik. Egy fél literes szoft kézikulaccsal futottam, amit mostanában nagyon megszerettem, mert így gyakran, könnyen tudok inni, ami előnyösebb, ha ilyen sokat kell egy óra alatt. Volt nálam egy pici övtáska, abba raktam mindig bele az adott órára való sókapszulákat, gélt. Autóval lehetett frissíteni, de csak a kijelölt pontokon lehetett megállni, kb. 3-5 kilométerenként.
A versenyről pár emlékképet villantanék föl:
Rajt reggel 6:15-kor. Esik az eső, amiért hálás vagyok. Talán nem fogunk szénné sülni a napon. Van „némi” feszkó a gyomromban - rég futottam ennyit…
Első 4 óra: szerencsére tök alacsony a pulzusom, a megbeszélt tempó fölött tudok így is futni. Nézegetek, tök jó kis nyaralók vannak, szép az óceán. De jó, hogy a hidakon fúj a szél!
Ötödik óra. Továbbra is felhős az ég, néha szitál egy kis eső, de párás, fülledt a levegő. Már figyelnem kell a pulzust, hogy ne szálljon el, jegelünk, mert nagyon meleg van.
Sok idő megy el a jegeléssel, türelmetlen vagyok, Gyurinak csak 2 keze van, én pedig 5 dologra kérem egyszerre. Nem akarok morcos lenni, de az vagyok. „Nem neki kellene frissítenie”. Legközelebb majd más segít, ez nem neki való. Különben is megőrjít a fényképezgetéssel, hiába tudom, hogy csak „tudósít”.
80 kilométer körül járok. Nem tudom, mi van velem: megy a frissítés, haladok is, mégis úgy érzem, hogy sz@r minden. Elegem van.
A 7 mérföldes híd. Itt nem lehet segíteni. Sose lesz vége. Nem nézek fel: hosszú. Nem nézek oldalra: szédülök, alacsony a korlát, még a végén beleesek az óceánba. Fáj a sarkam. Sok az autó, zavarnak.
100 kilométer. Kisüt a nap. Ömlik rólam a víz. Gyuri váratlanul egy jeges sálat tesz a nyakamba. A jég olvadozni kezd benne, és a szívem is. Mégiscsak jó kísérő.
Minden lépéssel közelebb a cél, ezzel elvagyok pár órát. Hú, mintha jobban lennék. Jé, már megint 6 perc körül futok!
Két váltós csapat halad velem órák óta. Beszélgetünk kicsit futás közben, ahogy telik az idő, egyre jobban drukkolnak.
„Hála” a fél órás rajtoltatásnak, fogalmam sincs, hol lehetek a mezőnyben. Ami nagyobb baj, hogy a pontőrök sem biztosak benne, láttak-e már egyéni női futót elmenni. De lehet, hogy csak Gyuri angolja gyenge, és nem érti. Jobb angolos kísérő kellene. Én mindenesetre egyéni futót csak egyet láttam a rajt óta.
130 kilométer. Ha most ihatnék egy tonikot, az vérré válna bennem. Persze tonikot nem lehet venni az úton… Legalább is Gyuri nem tud. Biztos, hogy nem ő fog legközelebb kísérni.
140 km. Sötétedik, már nincs messze a cél. Jól vagyok, eddig minden bennem maradt. Kicsit kezd összeszűkülni a gyomrom. Az utolsó órában már nem fogok zselét enni, de jó lesz!
Key Westen, az utolsó szigeten, a város határában vagyunk. Még 8 km a célig, kellek még? - kérdezi Gyuri. Már nem, ott találkozunk. Indulok tovább. Egyszer csak eltévedek a városban. Sehol egy futó, sehol egy jelzés. Fogalmam sincs, merre kell menni. Totál kétségbeesek. Visszafutok, amíg nem jön szembe egy csapat. Megmutatják az utat. Hát ez nem esett jól.
Gyuri elém fut a célból. Érzi, hogy bajban vagyok. Azt hiszem, tökéletes kísérő.
Ez már a célegyenes, de jó hosszú...
Cél. Jesszus, megcsináltam, volt erőm futni végig!
Néhány fotó. Lefekszem, hányingerem lesz, inkább menjünk a szállásra! A chipes ember azt állítja, hogy nyerni fogok, mert bár rajtoltak mögülem, nem fognak be. Örülök, mert bár nem győzni jöttem, csak futni egy jót, de azért ez nagyszerű dolog lenne.
Éjszaka hánykolódok, nem jön álom a szememre. Fájnak a lábaim, és főleg a két nagyujjam körme. Azt hiszem, nemsokára megválunk egymástól.
Másnap az eredményhirdetésen derült ki, hogy győztem, mi több, csak egy férfi ért előttem az célba. Ez minden várakozásomat felülmúlta. Örülök, hogy stabilan, a gyakori megállások ellenére 6 perces átlagtempón épphogy kicsúszva tudtam lefutni a 161 kilométert. Volt értelme a hülye téli ruhás futásoknak…
Köszönetet szeretnék mondani támogatómnak a MOL-nak, hogy eljuthattam a versenyre.
Köszönetet szeretnék mondani támogatómnak, a Szerencsejáték Zrt-nek, hogy eljuthattam a versenyre.
Külön köszönet még:
Garmin - az imádott Fenix 5S-emért,
Compressport Hungary - az elhagyhatatlan kompressziós zokniért,
Rudy Project Hungary - a kedvenc napszemüvegemért,
Gyurkó Péter és Türk Műanyag Bt. - a lehetőségért, hogy tudtam menet közben is tölteni az órámat, hihetetlen okos találmányt hoztatok össze, Grant Design Kft. - a Petzl lámpáért.
Köszönet Lőrincz Olivérnek a felkészítésért, Koller Juditnak és a Fittlesznek az erősítésekért, családomnak a meg nem szűnő lelkes támogatásukért és az otthoni teamnek, akik biztosították, hogy a gyerekeim és kutyáim miatt sem kelljen aggódnom a verseny alatt.
Végül, de nem utolsósorban szeretnék köszönetet mondani Nektek a rengeteg szurkolásért, gratulációért!