Grand to Grand Ultra – beszámoló 1.
Több mint egy hete, hogy itthon vagyok, talán már készen arra, hogy beszámolót írjak. A verseny végének másnapján már fel is szállt velem a gép. Hirtelen szakított ki abból a világból, amelyben egy héten keresztül léteztem. Kemény, de egyszerű, tiszta világ volt. Amelyben nem számíthattam másra, csak magamra. A munkára, amit elvégeztem, a hátizsákomra, amit magammal cipeltem. Aztán egyik pillanatról a másikra véget ért, és épphogy hazaértem, vissza kellett zökkennem a valóságba, a munkás hétköznapokba. Kellett pár nap, míg leülepedtek bennem az élmények, gondolatok. Elmesélni mindent lehetetlen, de arra gondoltam, hogy először írok a verseny körülményeiről, a Grand to Grand helyszínéről, majd a praktikus dolgokról (étkezés, frissítés, sátrazás, tisztálkodás, navigálás), végül magáról a versenyzésről is.A versenyt megelőzően az előző évek eredményeit böngészve azt láttam, hogy a résztvevők 20-25%-a rendszerint nem ért célba ezen a versenyen, ami kíváncsivá tett, hiszen a korábbi többnapos sivatagi futásaim során általában sokkal kevesebb feladó volt. (Idén egyébként ez az arány még magasabb, 33% volt.) Akkortájt írtam is róla nektek, hogy talán majd a verseny után rájövök a háttérben húzódó okokra. Rájöttem.
Az Atacama- és a Namib-sivatag után volt már összehasonlítási alapom, de voltak futók, akik a leghíresebb sivatagi versenyt, a Maraton des Sables-t is teljesítették már. Mindannyian egyetértettünk abban, hogy ez volt a legnehezebb. Egy hét alatt, hat napi szakaszban teljesítettük a 275 kilométert, naponta általában 40-50 km-t futottunk, egy nap 85-öt, a záró napon pedig 13-at. Ezek nagyjából a több hasonló versenyen is így voltak, de mi okozta a további nehézségeket?A pálya magassága 1500 és 2200 méter között ingadozott, ami jelentősen megnehezítette a futók dolgát. Asztmásként számomra különösen az első néhány kilométer volt küzdelmes minden egyes nap: amikor próbáltam volna levegőt venni, valami mintha nyomta volna a mellkasom. Szerencsére 15-20 perc elteltével mindig könnyebbé vált a légzésem, de az első kilométerek minden alkalommal komoly megpróbáltatást jelentettek. Ráadásul ahogy haladtak előre a napok, egyre több időt töltöttünk 2000 méter fölött, hiszen folyamatosan kapaszkodtunk feljebb az ún. Grand Staircase lélegzetelállító teraszain, de ekkor már legalább a zsákom súlya kisebb volt...A verseny első napján a hátizsákom 12 kilót nyomott, de a másfél hónapnyi nagy zsákos edzéseknek hála, ez egyáltalán nem okozott gondot: nem volt kifejezett fájdalmam emiatt, amit szinte el sem hittem, mert az edzések során sokat szenvedtem. Igyekeztem persze a zsákos futásokon kívül sokat erősíteni a vállamra, hátizmaimra is, hogy bírjam majd a terhelést. Kritikus pont volt a kidörzsölődés elkerülése is, amit sikerült megelőzni: a vállam, derekam végig le volt ragasztva, és ennek hála nem is lettem sebes. Természetesen, ezzel a teherrel a hátamon a tempóm lassabb volt, hiszen minden lépés több energiát igényelt, de rendszerint 8 percen belüli kilométerekkel haladtam a dombos terepen, síkon pedig bőven 7 perceseken belül, ami meglepett, mert ez a felkészülések során sosem ment 10 kilóval a hátamon.A verseny igazi kihívása azonban a talaj volt. Az útvonal mindössze elenyésző része állt apróbb kavicsos, köves szakaszokból, amit szinte teljesen letudtunk az első nap 30 kilométerén, csak az utolsó nap 13 kilométerén „kaptuk vissza”, ahol bár futható volt az út, az 500 méteres szintemelkedés mégis néha gyaloglásra kényszerített.
A pálya nagy része - több mint 100 kilométer - mély, süppedős homok volt, különösen a harmadik napon, amikor közel 70 kilométert kellett ilyen terepen megtenni. Ezt szavakkal szinte lehetetlen leírni: 35-40 fokos hőségben, magaslaton próbálni futni mély homokban rendkívül kimerítő. A hosszú napon éjszaka pedig már annyira elfáradtam benne, hogy teljesen biztos voltam abban, hogy valahol egy gigantikus dűne és a csillagos ég között búcsút intek a földi létnek. Az egész ijesztő és gyönyörű is volt egyben. A csillagokkal teli égbolt és végtelen dűnék kegyetlenül szembesítettek saját jelentéktelenségemmel. Minden egyes dűnére felmászva azt hittem, ennél több már nem lehet, mert egyszerűen képtelen vagyok még egyet megmászni – de „természetesen” mindig volt még egy, és még egy…A küzdelmemhez persze az is hozzájárult, hogy ekkor már vezettem a versenyt, így mindent bele kellett adnom. Ahol nem homok volt, ott általában sok-sok kilométernyi poros földút volt, tele faágakkal, térdmagasságig érő száraz bokrokkal és itt-ott váratlanul felbukkanó kaktuszokkal. Az első két nap még nagyon utáltam ezeket a szakaszokat, de később a mély homokhoz képest már szinte megváltásnak tűntek. A legkönnyebben futható részeket a keményebb homokos felületek jelentették ott ment a „száguldozás”.A verseny során összesen 5500 méter szintemelkedést kellett leküzdeni, ami talán a távhoz képest nem tűnik soknak, de ha mindezt mély homokban, egy nagy zsákkal a háton, tűző napon kell véghezvinni, akkor igencsak embert próbáló feladattá válik. Nem is beszélve azokról a létrás, kötéllel biztosított mászós részekről, amiktől nagyon paráztam: volt belőlük pár. Volt, ahol magunknak kellett felkapaszkodnunk, de volt olyan is, ahol hegyimentők felügyeltek minket. Ők aranyosan biztattak, én meg igyekeztem csak a feladatra koncentrálni, és lépésről lépésre haladni – mégsem maradhattam ott egy kanyon közepén…A mezőny jelentős része sérülések (sebek, mindent elborító vízhólyagok, ízületi fájdalmak) miatt kényszerült kiszállni: a talaj komolyan próbára tette a versenyzők „futóművét”. Sajnos a mi sátrunkból is két embernek fel kellett adnia a versenyt, pedig mindketten kimagaslóan erősek voltak, köztük egy lány, aki tavaly átfutotta az Egyesült Államokat.
Nekem szerencsére semmilyen érdemi sérülésem nem lett, még vízhólyagom sem, köszönhetően annak az új technikának, amit alkalmaztam. A többség számára azonban a harmadik nap után a verseny már komoly szenvedéssel járt, sokak állapota látványosan romlott. (Erről majd később írok részletesebben, amikor bemutatom a mezőnyt.)Ami a környezetet illeti, Utah újra teljesen elbűvölt. Az út, amerre jártunk, a táj szerelem volt számomra első látásra, és a látvány újra és újra magával ragadott. Hihetetlen volt az égbe törő, hatalmas vörös sziklafalak látványa, a végtelen homoksivatagok, a dűnék, a résnyi kanyonok. Az éjszakai égbolt pedig szintén varázslatos volt, annyi csillag volt az égen, olyan erősen rajzolódott ki a Tejút, hogy az egészen döbbenetes volt. És a végtelen csend. Nem egyszer annyira meghatódtam a hálától, hogy itt lehetek, és megélhetem ezt a csodát, hogy elsírtam magam. Újra rá kellett jönnöm, hogy megérte a sok befektetett munka, hogy élményként tudjam megélni ezeket az amúgy embert próbáló napokat.(folyt. köv...)