Gobi March – másnap
Ülök az Isztambuli reptéren, ölemben a 4 sivatagi 250 kilométeres versenyből álló sorozat teljesítéséért járó éremmel. Jó nagy darab, van súlya. Örülök neki nagyon, de a lábamon kívül a lelkemet is nyomja. Körülöttem milliónyi ember a csillivilli hatalmas csarnokban, a levegőben márkás parfümök és trendi éttermek illata keveredik a zajjal. Zavar. A testem itt van jelen, de a szívem még a távoli Mongóliában maradt. Persze rohanok haza, alig várom, hogy átölelhessem végre Gyurit, a gyerekeket, megsimogathassam a vizsláimat, de szinte ugyanannyira mennék is vissza abba a világba, ahol az elmúlt hetet töltöttem. Szívem szerint örökké futnék a végtelen sztyeppéken, miközben a szabadon élő lovak vágtáznak mellettem a mélykék égbolt alatt, megsimogatnám a csillogó szemű mongol kisgyerekek buksiját, izzadó homlokkal másznék fel a homokdűnék tetejére a süppedő homokban, éjjelente meg csak úgy feküdnék a szabad ég alatt, a végtelen csendben a csillagokat bámulva.
Annyi mindent adott ez a pár nap. Annyi mindent tanultam ezen a négy sivatagi versenyen. Chilében, Namíbiában, az Antarktiszon és most is. A világról, az emberekről, a kultúrákról, a valódi értékekről – és magamról. Óriási kihívás volt a felkészülés mindegyikre, igen nagy erőfeszítésembe telt végigmenni ezen az 1000 kilométeren úgy, hogy közben kiadok magamból mindent, de soha egyetlen pillanatra sem éreztem azt, hogy ne érte volna meg.
A második helyezésem csak bónusz – már réges-régen nem az motivál, hogy hányadikként végzek egy versenyen, egészen mást keresek (és általában találok is) ezekben a kihívásokban. Mindegy, hogy a középmezőnyben végzek, mint pl. legutóbb a 400 km-es Cocodonán, vagy ezüstérmet szerzek, mint most – ugyanúgy örülök mindkettőnek. Tisztában vagyok a korommal, a lehetőségeimmel, a képességeimmel. Csak az a célom, hogy kihozzam magamból a maximumot, és hogy az mire elég egy adott mezőnyben, már teljesen más kérdés.
Egy fejezet lezárult azzal, hogy teljesítettem ezt a sorozatot, de persze semminek sincs vége. Vágyaim mindig voltak és lesznek is, és amíg így imádok futni, addig biztos találok is magamnak való kihívásokat. (Ebben nem kételkedtem – kommentelné ide Gyuri...)
Visszaolvastam az elmúlt napok posztjait – köszönöm, hogy ennyien szurkoltatok, köszönöm a rengeteg gratulációt! Megyek tovább, ti is fussatok, csináljátok, amit a szívetek diktál, valósítsátok meg az álmaitokat. Higgyétek el, megéri!
Amíg pedig indul a gépem, keresek egy csendes sarkot, lehunyom a szemem, és gondolatban visszatérek még egy kicsit a Góbiba.