Gobi March – 5. nap, beszámoló
Gyuri: Egy kis extra! Kaptam hajnalban még egy levelet Szilvitől, amiben a tegnap délutáni élményeit írja le. Nem futás, de azt hiszem, érdekes és tanulságos.
Csütörtökön délben eljöttünk a csarnokból, ahova a vihar miatt menekítettek minket előző este. Délután lehetőségünk volt arra, hogy meglátogassunk nomád családokat. Természetesen mentem. Hatalmas élmény volt! A családnak rengeteg lova, kecskéje, birkája volt. Sok érdekességet láttunk, hogyan élnek, mit csinálnak. Láttuk például, ahogy fejik a lovakat. (Gyuri: A fejése nem egyszerű: a kancák kis mennyiségű tejet adnak, és gyakran csak akkor, ha a csikójuk is jelen van. Egy kanca naponta többször fejhető, de egyszerre csak kis mennyiség nyerhető ki. - Nem magamtól vagyok ilyen okos, barátom, AI)
Behívtak minket a jurtájukba is. Egy ilyen család kb. 3 havonta költözik. El tudjátok képzelni? Szétszedik a jurtát, és mennek a kb. 1000 állattal és gyerekekkel tovább. Mondjuk, nincs annyi felesleges cuccuk, mint nekünk... Az a jurta nekik a mindenük. Nagyon otthonos. A gyerekek nagyon édesek. Látnotok kellett volna azt a boldogságot, mikor adtunk nekik kis ajándékokat. Az egyik kislány kapott egy frizbit - nem tudom, láttam-e már ilyen csillogó szemeket. Teljesen meghatódtam, megkönnyeztem. Volt egy másik kislány, akinek Michi (az osztrák lány) odaadta a karkötőjét. Na, akkor csordult ki másodszor a könnyem. Ilyenkor óhatatlanul arra gondol az ember, hogy mennyi mindene van az otthoni gyerekeknek, de ilyet boldog arcokat én még talán sosem láttam… Tudjátok, tényleg az van, hogy ezek az emberek itt a világ végén hajnaltól estig dolgoznak, de az életük minden egyszerűségével együtt is olyan boldogok. Michit amúgy nagyon megkedveltem. Tök nyitott, jól fut nagyon, de nincs beszűkülve rá. Sokat beszélgetünk. A nomádok megkínáltak minket kecskesajtszerű étellel is. Ez a parmezánra hasonlít, csak nagyon kemény. Sok benne a kalcium, könnyen tudják magukkal vinni. Finom is. Kaptunk kancatejet, rajtam kívül mindenki megkóstolta. (Gyuri: Hozhattál volna haza, csináltam volna belőle kumiszt!)
Azt mondták, hasonló, mint a tejföl. Lehetett lovagolni is, de ezt nem vállaltam be – igaz, így utólag kicsit bánom. (Gyuri: Én nem.) Ma sikerült jól hidratálni a pad thait. Fincsi volt. (Gyuri: Ezek szerint egyre ügyesebb vagy a konyhában! Ez biztató a vasárnapi vacsorámat illetően!) Később volt egy előadás még a táborban, nagyon szép volt. Mongolok zenéltek, énekeltek, tényleg mesés volt. Aztán volt egy lóverseny-szerűség, ahol gyerekek vágtáztak. Egy 6 éves kissrác lett a második, hihetetlenek! Azt mondják, a mongol gyerekek nem is tanulnak lovagolni, így születnek… Utána még volt egy bemutató, ahol a vágtázás közben felvettek a lovasok valami hosszú botfélét a földről. Hihetetlen, milyen ügyesek! (Gyuri: Ezt én is meg tudom csinálni, baby! Ló nélkül.)
Szóval, hatalmas élmény volt megtapasztalni az itteni emberek világát. Ha nem lett volna a futóverseny, már akkor is nagyon sokat kaptam volna, és tanultam volna ebből a pár napból. Azt kívánom, bár megmaradhatna az a béke, amit innen hazaviszek - sokáig…
A mai versenynap beszámolójával az esti órákban jelentkezem.
L. Gyuri
Fotó: Racing the Planet