Első idei verseny
Még egy hét és végre eljön az első idei versenyem, a Corfu Mountain Trail. A 104 km esetemben „rövidnek” mondható, de a 4200 m szintemelkedés azért rögtön változtat a verseny nehézségi fokán. Eddig minden hosszabb terepversenyemet extrán megszenvedtem, a Lavaredo (120 km, + 5800 m) és a TransGranCanaria (128 km, +7500 m) sőt még a Swissalpine (88 km, +3980 m) is rendesen kicsavart, így indulásomra más magyarázat nem lehet, mint hogy: kérem a pofont. :-)
Tavaly év végén hívtak meg a versenyre, és én örömmel mondtam igent. Amolyan kikapcsolódós hosszú hétvége lesz Gyurival (a férjemmel), aki a 40 km-es távon fog indulni. Már nagyon várom!
Az idén csupa olyan versenyt tervezek, ahol eddig még nem indultam. Ez a tizenharmadik év, hogy ultrázom. Hú, még leírni is sok! 2008 óta pedig őrült sok energiát fektettem ebbe a szenvedélyembe. Munka, család mellett sosem volt egyszerű megoldani az edzéseket, de szerencsés vagyok, hiszen csupa olyan dolgot csinálhatok az életemben, amit imádok, ez pedig megsokszorozza az energiámat. Mindig volt motivációm is, szinte nem volt olyan nap, amikor cél nélkül futottam volna. Sok szép eredményem volt, de sokszor talán pont emiatt már mindig úgy éreztem, hogy minden versenyen „mérve” vagyok. A „szokásos” kérdések: ki előzött meg? miért? hogy lehet, hogy nem nyertél? - és hasonlók már egyre jobban fárasztottak. Pedig egyszerű a válasz: azért előztek meg, mert jobbak voltak nálam, mert 13 év ultra után, öt Spartathlon dobogóval, nyolc országos bajnoki címmel, két országos csúccsal és sok egyéb eredménnyel a hátam mögött sem tartozom a világ élmezőnyéhez, de még Magyarországon is vannak az adott versenyen jobbak nálam. Ez a dolgok rendje. Ilyenkor az egyik megoldás, hogy az ember abbahagyja a versenyzést, csakhogy én szuper jól érzem magam. Abszolút nem zavar, ha nem a dobogó legtetején állok. Tele vagyok tervekkel, még mindig sokat edzek, erősítésekkel együtt heti 16-20 órát, de nem a csúcsokért, a győzelmekért, hanem, mert szeretem a maximumot hozni még mindig. Azt persze nem ígérem, hogy nem fogok győzni már soha többé. ;-)
Az idén is benne vagyok a 24 órás és 100 km-es válogatott keretben, mindkét számban nemzetközi „A” minősítésem van, de a 24 órás Eb-n már biztos nem fogok tudni elindulni, mert (sajnos kissé jellemzően a nemzetközi ultrafutó versenyszervezésre) nagyon későn derült ki, hogy az idén lesz Európa-bajnokság - akkor, amikor én már be voltam nevezve a floridai „Keys 100”-ra. Talán jobb is lesz most ez így: 2018 a kalandok éve lesz!
Visszatérve a korfui célokra: azt szeretném, hogy az eddigi hegyi versenyekkel ellentétben az utolsó 30-40 kilométeren is tudjak futni, kivéve a nagy emelkedőket. Ehhez nagyon óvatosnak kell lennem az elején, jobban tisztelni a hegyet, mint eddig bármikor. Kicsit tartok a hosszú sötétben futástól (este lesz a rajt), de most van egy szuper Petzl lámpám, amit remélhetőleg addig megtanulok kezelni is. :-) Nincs igazán tapasztalatom ilyen szintekkel, szóval még megtippelni sem tudom, milyen időt tudok itt futni. Viszont 22 óra a szintidő, így biztos, hogy egy napig sem fog tartani az egész! :-) Szeretnék minél többet élvezni a futásból. Drukkoljatok, hogy sikerüljön!