Cocodona 250 beszámoló 2. rész
A második felvonás - avagy: hogyan lehet fagyival, tonikkal, alváshiánnyal és sok szeretettel átszelni Arizonát...
Féltáv után csodák csodájára elállt az eső. Egyik pillanatról a másikra – mintha elvágták volna. A sár után jött a tűző nap. A szakasz végén már jól is esett a folyóátkelés – végre egy kis természetes hűtés!
A frissítőponton Sziszó és Miki fagyival vártak, szegények órákon át kerestek nekem jégkrémet, mert arra vágytam a melegben. Itt persze már MINDENT kívántam: sósat, édeset, hideget, meleget. Nem volt könnyű dolga a csapatnak, de hősiesen állták a kihívást.
Innen Miki kísért Sedonáig (kb. 45 km). Vörös sziklák, virágzó kaktuszok, csodás táj – Miki természetesen hozta a fényképezőgépét is, és kattintgatott ezerrel én pedig próbáltam minél többet futni. Közben Gyuriék próbáltak aludni, de Miki üzent: SOS tonik kellene a következő pontra. El is indult a tonikvadászat… és mire megérkeztünk, már nem is kívántam. (De ezt persze nem volt szívem bevallani.)
Ezután jött a verseny egyik legszebb szakasza – de ránk sötétedett, így Miki sajnos nem tudott fotózni. Beértünk Sedonába,ahol a szállásunk is volt. Megbeszéltük, hogy itt elmegyünk a szállásra, zuhany, két óra alvás, és hajnalban vissza a pályára. (Ez egy teljesen elfogadott „művelet” a versenyen, sőt kifejezetten ajánlják, hogy foglalj szállást az útvonal mentén, ha szeretnél pihenni. Ilyenkor leadod a jeladót a ponton, és amikor visszatérsz, újra becsekkolsz. Gyuri csak futócuccban, engedett aludni, nehogy elfelejtsem mi is a dolgom...)
A zuhany… konkrétan mennyei volt. A sok esőtől, sártól, portól már nem éreztem magam túl komfortosan. Alvás után hajnalban becsekkoltunk újra a pályára, és mentünk tovább – innentől Gyuri jött velem. Egyik kedvenc szakaszunk volt, többször futottunk rajta korábban is.
A pihenés csodát tett. Élveztem a mászást (amiből bőven kijutott: volt, hogy négykézláb tudtunk csak felkapaszkodni a sziklákra), a látványt… még egy vaddisznócsapattal is összefutottunk az erdősebb részen. A következő ponttól egyedül folytattam, egy meseszép, óriásfenyős erdőben – meglepően jól haladtam, erősnek éreztem magam. (Két szakaszon nem jöhetett velünk kísérő futó, ott, ahol környezetvédelmi okokból minimalizálták a futók számát: az itt élő bagolypopulációra vigyáztunk.)
A ponton újra aludtam egy picit, majd Mikivel belevágtunk egy újabb 50-esbe. Ekkor már az utolsó 100 km-nél jártunk, végig 2000 méter felett. A hőmérséklet 0 fok körül volt, előkerültek a pufikabátok, vastag kesztyűk.
Egy köztes ponton annyira álmos lettem, hogy bár nem volt alvós pont, lefeküdtem a tűz mellé. Elnyomott az álom ott helyben. Negyedik éjszaka, az alváshiány tetőzött. Mikinek azért sikerült felébresztenie. (negyedszerre...)
A következő pont egy katonai bázison volt. Beértem, és bezuhantam az első ágyra. Gyuri kicsit később ért oda, és… hát, elsőre nem talált meg. Más futó fejét simogatta meg. (Igen, ez az a sztori.)
Innen újra egyedül mentem tovább – fenyőerdő, friss levegő, csönd. Már kevesebb mint 50 km volt hátra, és tényleg éreztem a cél közelségét. Mikivel mentem még egy rövidebb szakaszt, majd Gyurival jött az utolsó kettő. És persze a szervezők még egy „kedves meglepetést” is beletettek: felvittek minket 2870 méterre. Először ijesztőnek tűnt, aztán…az egyik legszebb pillanat lett az egész versenyben. Szerpentin, gyönyörű kilátás, és pont naplementére értünk fel a csúcsra. Ajándék volt.
Azt, amit 19 km alatt felfelé megtettünk, 6 km alatt ereszkedtük le – brutális lejtő, fél méteres lépcsők, sziklatenger. És a csoda: egyetlen percre sem fájt semmim (a teljes verseny alatt), nem állt be, nem görcsölt, nem merevedett le semmi. Tudtam, hogy ez nem mázli – ez annak az 5 hónap nagyon tudatos, célirányosf elkészülésnek volt az eredménye. És piszkosul hálás voltam érte.
Flagstaffban már egy óriási parkban futottunk, az utolsó 2 km ment csak a városban. Itt még útbaigazítottunk egy eltévedt lányt, és biztattam is, hogy előzzön meg. Nekem már nem számított semmi – tudtam, hogy beérek. Mégis meglepett, hogy egy ilyen fiatal, kemény mezőnyben az első harmadban végeztem – 51 évesen. Két lány is körülöttem futott, de elengedtem őket, nem szerettem volna közös befutót, csak Gyurival szerettem volna együtt beérni.
A célban Miki várt. Megkaptam az övcsatot… és hirtelen minden üres lett. Fél éve erről szólt minden napom – és most vége.Ez volt az utolsó 200 mérföldesem – legalábbis így terveztem. Ha így marad, akkor nem is kívánhatnék szebb búcsút ettől a távtól.
A szálláson már Sziszi is várt minket -jó volt újra együtt! Valahogy tényleg azt éreztem, hogy ez nemcsak nekem volt életre szóló élmény, hanem nekik is. És ez talán mindent elmond.