Cocodona 250 beszámoló 1. rész
A beszámoló folytatása, azaz jöjjön a verseny első fele. Reggel 5-kor rajtoltunk a Deep Canyon Ranchból, Black Canyon City mellől. A szállásunk innen bő órányira volt, úgyhogy 2:15-kor már túl voltam a kávézáson, ami egyben 5 napig az utolsó kávém volt.
Fáradtnak kellett volna lennem, de az izgatottság mindent vitt – régóta vártam ezt a versenyt.A ranch amúgy magánterület, ilyenkor viszont megtelik futókkal, fejlámpákkal, feszültséggel – és valami nehezen leírható hangulattal. Átvettük a jeladókat (hibátlanul végig mentek), aztán elindultunk a kaktuszok közt kanyargó, szépen emelkedő ösvényen, ahol rövidesen láthattam a verseny első csodálatos napfelkeltéjét is.Volt egy precízen összerakott időtervem, de az időjárás felülírta: hűvösebb volt, mint vártuk, és ez nekem rengeteget segített. Az egész futás könnyebben ment, mint hittem. A tervezésnél az első 50 km különösen ijesztő volt a közel 3700 méter szintemelkedéssel, de éreztem, hogy jól mennek a lábaim, így kicsit elkapott a flow. Túlságosan is… A 60. km-nél lévő első találkozási ponthoz közel három órával hamarabb érkeztem, mint terveztem. Akkor ez jó érzés volt – utólag viszont be kellett látnom, hogy túl gyors lehetett ez a tempó. Meg is lett a böjtje...
„Csak a következő szakasz” – ez volt a mantrám. A verseny 22 szakaszra volt bontva (óriási köszönet, Péter Magyar), és az órámon mindig csak az aktuális etapot láttam. Nem a teljes távot, csak a következő feladatot – mentálisan ez hatalmas segítség volt. A 25 km-es következő szakasz is gyorsan ment, bár kezdtem érezni a fáradtságot.Aztán jött a feketeleves: egy hosszú, 15 km-es mászás, és vele együtt a gyomrom teljes összeomlása. Végighánytam a szakaszt, és ezzel együtt lettem egyre lassabb.
A 125. km-nél lévő második találkozási pontra már késve érkeztem. A szakasztempók még nagyjából tartották magukat, de a pontokon sokkal több időt veszítettem, mint számoltam – ez is egy fontos tanulság.A 125 kilométernél levő második találkozási pontnál - Whiskey Row-nál - volt az első alvópont. Itt végre ágyba kerültem – fél órát aludtam, de már az is csodákat tett. Szerencsére az alvópontok szuperül működtek: meleg, nyugi, rendes ágy – nem kellett egyszer sem autóban aludni, és ez óriási különbség volt. Minden kis szunyókálás sokkal pihentetőbb volt így. A hasam viszont nem volt jó, miután ettem, úgy éreztem egy kőkemény gombóc van a gyomromban.
Innentől pacer is jöhetett velem: elsőként Sziszó csatlakozott, vele két szakaszt tettünk meg (kb. 30 km). Egy gyönyörű tó mellett haladtunk, hatalmas sziklákon egyensúlyozva – olyan volt, mint egy másik világ. Néha csak megálltunk, és bámultuk a tájat. Itt jött el az első „dirt nap” élményem is: szóltam Sziszónak, hogy most 5 perc szundi kell, és egy pillanat alatt elaludtam a fűben. Még álmodtam is! 5 perc, és mintha új emberként keltem volna fel. Hihetetlen, mennyit számít egy kis pihenés a jó pillanatban.
Amikor beértünk a következő pontra, hatalmas viharfelhők tornyosultak fölénk. Épp kanalaztam a levesem, mikor leszakadt a jégeső – nem kicsit, hanem „sátorszaggatósan”. A szervezők késsel vágták fel a sátrat, hogy ne dőljön ránk. Másfél órás kényszerszünet (ebbe egy 15 perces alvás is belefért), majd tocsogós sárban indultunk tovább – most már Gyurival a következő nagy hegyre. Hideg volt, fújt a szél,sötétedett és újra esett. Gyuri szó nélkül beállt elém, hogy felfogja az esőt. Csak másztunk csendben, vacogva. Ő azt mondta utólag azért átkozódott kicsit magában az eső miatt, nekem ez nem jutott eszembe, csak tettem az egyik lábam a másik után a sárban.
A tetőn lévő ponton tudtunk aludni egy órát, aztán lefelé indultunk egy 27 kilométeres szakaszon. Először köves, csúszós rész, majd végtelen, ragadós agyag következett, szóval lefelé alig voltunk gyorsabbak, mint felfelé. Olyan érzés volt, mintha sosem érnénk le erről a hegyről… De persze odaértünk a következő pontra – és ott vártak minket Mikiék és az újra szakadó eső.
Amikor csendesedett a vihar, szépen átragasztgattam a talpam, vettem fel száraz ruhát, közben a cipőm az autó alatt volt, hogy ne ázzon meg. Indulásnál meglepetésünkre a cipőmben félig állt a víz, valahogy pont oda vezetődött be - szóval teljesen fölösleges procedúrát csináltam az azt megelőző negyed órában a száraz zoknival és ragasztással. Nem volt mit tenni, beleléptem a csurom vizes cipőbe és indultunk tovább.Itt jártunk féltávnál. Ráadásul a verseny első fele a nehezebb. Nagyon megkönnyebbültem. Tudtam, hogy innen már „csak” végig kell menni.
Mintha az edzés felénél megfordulnál haza. Igaz, a “hazaút” még bő 200 kilométerig tartott.