Bye, bye 2022...
Számomra a dolgok lezárásának a módja, hogy írok róluk. Ezek szerint a tavalyi év még nem lett befejezve, úgyhogy most már ideje lezárnom. Összefoglalva: talán az egyik legszebb évem volt minden szempontból, amit a Moab240-re való felkészülés határozott meg. Nem vagyok jó terepfutó, bár akik láttak az idén terepen mozogni és korábban is, egyértelműen láttak fejlődést (vagy megbeszélték, hogy ezt fogják mondani), de aszfalton tavaly alig futottam. Egyszerűen így éreztem jól magam és a kutyák is erre szavaztak minden reggel. Nagyon sok időt tudtam barátokkal tölteni. Ahogy a srácok felnőnek, lassan visszatérnek a barátos programok. Igaz leginkább futva, mászva, de talán ezek voltak a legjobb közös élmények, amit idén is folytatni fogunk. A legjobb az volt, hogy végig éreztem a támogatásukat. Mindegy, hogy Covidos voltam és lekvárfőzésben kellett segíteni, vagy éppen akkor kellett biztatni, amikor tériszonyom volt a sziklákon, vagy a kutyáimat kellett futni vinni, amíg én valahol távol versenyeztem. A sérülésem óta egyedül készülök a versenyeimre, de megmondom őszintén idén kicsit izgultam, hogy egy ekkora kihívásra is össze tudom-e állítani a megfelelő receptet. Év elején még nem volt könnyű hinnem magamban, de aztán be kellett látnom, hogy haladok szépen. A végeredményt pedig még mai napig nem tudom elhinni. Sosem gondoltam, hogy tudok 400 kilométert gond nélkül futni terepen. Jó pár 100 kilométer fölötti edzésem volt, őszintén szólva mindegyik végén jobban el voltam készülve, mint a célversenyen. Futottam pár rövid (50 kilométeres, 6 órás) versenyt, amik meglepően jól mentek, a tempóm sem veszett el a sok hosszú futás tengerében. Az év végén pedig nyerni tudtam az Antarktiszon. Értelmetlen lenne leírnom hány kilométert futottam és hány órát erősítettem, mert össze sem adtam az idén. Sokat. Viszont az élményt a számok most nem adnák vissza. Szerencsére azt meg megszámolni sem tudom, mennyi fantasztikus embert ismerhettem meg az idén. A tanulás nekem nagyon fontos ahhoz, hogy egyensúlyban érezzem magam. Mindig is szerettem tanulni. Sport mentál tréner lettem, az edzői tudásomat is gyarapítom folyamatosan és az online oktatásnak köszönhetően fogorvosként is sokkal több képzést végeztem el az idén, mint korábban. A családdal is gyűjtöttük az élményeket bőven. Sokfelé jártunk, és bár a nagyok már Budapesten élnek, még sok időt sikerült együtt töltenünk. Közben a legnagyobb fiam lediplomázott már a PhD képzését csinálja pszichológusként, a középső amellett, hogy mechatronikai mérnöknek tanul és rakétákba csinál NYÁK-ot (mondjuk eddig fogalmam sem volt mi az, de mostmár tudom: nyomtatott áramkör), ő kedvenc dobosom is. Miatta bőven jártunk koncertekre is. Ilyenkor iszonyat büszke voltam. Mondjuk szerintem kicsit kilógtam a rajongók sorából - nem csak a korom miatt - hanem, mert szerintem egyedül én voltam az, aki könnyes szemmel csápolt a Máklikőr koncerteken. A legkisebb is behúzott egy felsőfokú nyelvvizsgát és egy előre hozott emelt szintű érettségit amellett, hogy igazi kamasz életet él. (Buli, buli, buli…) A legfontosabb persze, hogy mindebben van egy támogató társam, akire bármiben számíthatok. Szóval, ha visszanézek 2022-re nem érzek mást, csak örömet és hálát, de most már elengedem a tavalyi évet és belecsapok 2023-ba. Pár kedvenc fotómmal búcsúzok, amiken persze a srácok nem lesznek rajta, mert nem dicsérnének meg, ha feltenném őket.