Antarktisz Ultra, -5. nap
Üdvözlet a „világ végéről”! Legalábbis Ushuaia-t, ezt az argentin várost tartják annak. Innen délre már szinte semmi sincs, csak az Antarktisz. Még pár nap, és elindulok én is oda. Egyre inkább kezd valósággá válni ez az álom, szinte el sem hittem, mikor leszállt velünk a gép, hogy már itt vagyok. Az első benyomásaim nagyon jók a környékről, sokkal zordabbnak, kietlenebbnek képzeltem el ezt a helyet, de viszonylag kellemes idő (15 fok), csak erős szél fogadott minket. No, ez már érezhető volt a Beagle-csatorna felett - ahol a végső megközelítést hajtotta végre a gépünk - mert dobálta a repülőt rendesen. Ennek megfelelően a leszállás után nagyobb tapsot kapott a pilóta, mint a győztes futó pl. a Spartathlonon – pedig ott aztán van ünneplés rendesen… Este volt, mire a szállásunkra értünk, igaz, ezt kevésbé érzékeltük, mert bőven elmúlt 10 óra, mire besötétedett. És már reggel 5 körül pirkad is. Az Antarktiszon még rövidebbek lesznek az éjszakák, ha jól tudom, csak pár órára megy le majd a nap. Ma „természetesen” futással kezdtük a környék felfedezését, Gyuri kinézett egy turistautat a közeli Martial-gleccserhez. Gyanús volt, hogy nem fogunk döngetni, mert mikor megkérdeztem tőle, hogy ez is népszerű futóútvonal-e a Garmin-térkép szerint, mint a Buenos Aires-i volt, a válasz egy halk nem volt. Ennek megfelelően nem ez lett életem leggyorsabb 15 kilométere, de nagyon szép helyeken futottunk: volt erdős single track, mászós felfele, gyökereken ugrálós, erdei patak mellett haladós, a végén pedig gyönyörű látványú szakasz: előttünk hófedte kopár hegyek, mögöttünk a város és a mélykék Beagle-szoros. Délutánra hajós kirándulást terveztünk, hogy megnézzük a közeli szigeteken élő madarakat, fókákat – na és a pingvineket, de az indulás előtt pár perccel lefújták az utat az erős szél miatt. Nagyon sajnáltam, mert már vártam a találkozást a „Moab”-on hallucinált kis barátaimmal, de „legalább” gyorsan beigazolódott a versenyszervezők állítása, miszerint errefelé egy biztos: hogy semmi sem az… Vigasztalásképpen megsimogattam egy fapingvint egy közeli bolt bejáratában, alternatív programként pedig felültünk egy városnéző buszra, ami egy kiszuperált (vagy nevezzük jóindulatból inkább oldtimer) emeletes busz volt, ami aztán olyan tempóban tette meg az utat a városban, hogy futva kétszer körbe értem volna annyi idő alatt – pedig nem vagyok egy sprinter. Tudom, kell néha egy kis lassabb tempó az életben – csak nem vagyok hozzászokva. Sebaj, holnap újra próbálkozunk a kihajózással – remélem, bátrabb lesz a kapitányunk – nekem úgyis szoknom kell a rideg tengeri viszonyokat…